Nem vagyok író, blogíró, a szavak embere. Sőt! Társaságban is inkább a csendes hallgatósághoz tartozom.
A történetem, amit szeretnék megosztani, mégis arra sarkallott, hogy „papírra” vessem. Tudom, hogy egy olyan réteget érint, akik ebben a témában sokat olvasnak, keresik a megoldásokat, kíváncsiak mások tapasztalataira.
Harmincéves voltam, amikor férjhez mentem. Arról álmodtam, mint a legtöbb lány. Életem végéig tartó, boldog házasság, legalább egy gyerek. Soha nem vágytam luxusra, nagyvilági életre, sok pénzre. Csak egy egyszerű, de boldog életre.
A gyerek és ifjú korom boldog, bolond, bohém és vidám volt. Barátok, buli, feledhetetlen főiskolai élet, szerelem. Harmincéves koromra lenyugodtam, volt végre életcélom, tudtam mit akarok. Találkoztam azzal az emberrel, akiről azt gondoltam, hogy ő lesz az, aki társam lesz az általam megálmodott életben. Hogy ő lesz az, aki megadja nekem azt, amire szükségem van. Házasságunk elején hittem ebben, ezért házaséletünket fogamzásgátlás nélkül éltük, mert azt vallottuk, jöhet a baba, készen állunk.
Két év sikertelen próbálkozás után orvoshoz fordultunk. Megállapították, hogy a férjemmel problémák vannak, nincs más megoldás, csak a lombik.
Kiválasztottuk az egyik intézetet és belevágtunk. Én alapvetően egy vagány, bevállalós csaj vagyok, ezért nem voltak félelmeim, biztos voltam benne, hogy mivel én egészséges vagyok, elsőre sikeres lesz a program.
A megtermékenyítés megtörtént, szépen osztódott a petesejt, de a beültetés után mégsem maradt meg, nem tapadt meg. Óriási kudarcként éltem meg, nem értettem. Nem volt kérdés azonban, hogy tovább próbálkozunk. A második alkalommal minden ugyanígy történt. Újabb kudarc, de tovább mentünk.
A harmadik alkalommal rögtön a beültetés után tudtam, hogy nem leszek terhes. Éreztem az elején.
A harmadik sikertelen beültetés után újabb vizsgálatokat kellett elvégezni. Pl. kromoszóma vizsgálat. Nem értettem, hogy miért nem végeznek el minden lehetséges vizsgálatot már az első előtt. Persze nem ismerem az ilyenkor szokásos protokollt. A további vizsgálatok nem hoztak új eredményeket. Mindent folytatni kell ugyanúgy, ahogy eddig.
Egy dologban változtattunk. Intézetet váltottunk.
Az új orvos szerint – a korábbi leleteim alapján – túl nagy dózisban kaptam a hormonokat, feleslegesen. Persze nem ez volt a sikertelenség oka, de szükségtelen volt a szervezetemet terhelni.
A negyedik beavatkozás nagyon szépen alakult, nagyon reménykedtem. Igaz csak egy petesejtet tudtak megtermékenyítetni, de az – a biológus szerint – tökéletesen nőtt, osztódott.
A negyedik beültetés sem sikerült, ebben az esetben is már az elején elhalt a petesejt, nem tapadt meg.
Itt feladtam, azt mondtam, hogy az utolsó, ötödik lehetőséget nem „ lövöm” el, mert itt valami más van a háttérben.
…és most jön a lényeg!
A házasságom közben megromlott. Szeretném leszögezni, hogy semmi köze nem volt ahhoz, hogy nem lett gyerekünk. Sok-sok más oka volt.
Úgy éreztem nem foglalkozik velem eléggé. Nem vette figyelembe, hogy egy harmincéves nő, aki tele van élettel és tenni akarással, nem arra hivatott, hogy munka után hazamegy, mos, főz takarít, este pedig TV-t néz. Hétvégén ugyanezt teszi, csak ha jó az idő, akkor egy kis kerti munka is befigyel még. Félreértés ne essék, ezeket én mind szívesen csináltam, DE más elfoglaltságra is vágytam. A monoton és szürke élet megkeseríti az embert, amitől aztán boldogtalanná válik. Nem akarok kitérni a részletekre, mert nem ez az írás témája és nyilván hibás voltam én is egy csomó dologban, tagadhatatlan. Hisz mindenhez két ember kell. A lényeg, hogy 7 év után elköltöztem, majd beadtam a válópert.
Az elköltözésem után egy felszabadult, boldog életet kezdtem el élni. Imádtam a munkámat, a barátaimat, sok-sok programon vettem részt, új embereket ismertem meg. Lefogytam majd nyolc kilót (63-ról 55-re), sportoltam, istenien éreztem magam a bőrömben. Életemben először szépnek és a legfontosabb, igazi nőnek éreztem magam. Ez kifelé nagyon látszott, rengeteg bókot kaptam. Olyan férfiak közeledtek hozzám, akikről korábban álmodni sem mertem. Igazi, jó pasik :-).
Ez idő alatt rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért nem lettem terhes. Abban szinte teljesen biztos voltam, hogy meddő vagyok, hogy nem lehet már gyerekem (hiszen minden alkalommal megtermékenyült a petesejt, de nem tapadt meg, ennek pedig én vagyok az oka), de nem értettem az okot. Hiszen egészséges vagyok!
A kérdésemre a választ megkaptam a közelmúltban és nagyon hiszek abban, sőt tudom, hogy a válasz jó és igaz.
Az írásom lényege, a VÁLASZ megosztása a kedves olvasóval.
Azzal kezdem, hogy az írás pillanatában 7 hónapos terhes vagyok. Egészséges kismama, egy egészséges kis magzattal és a legfontosabb, hogy természetesen úton (mondhatjuk véletlenül, vagy inkább nem tervezetten) estem teherbe.
Tehát, mi történt az elköltözésem után?
Először is életfelfogás-változás. Tudatosan kezdtem el másképpen élni. Egyik napról a másikra. Egy gombnyomás volt csak a fejecskémben. A gomb megnyomása után az volt az életfilozófiám, hogy mostantól BOLDOGAN fogok élni. Történjen bármi, rajtam nem múlik. A korábbi életemmel ellentétben nem fogom várni a hétvégét, a nyarat, a jó időt, egy utazást, egy bulit, a munkaidő végét…és még sorolhatnám. NEM! Kicsit sarkítva, minden nap, minden percét élvezni fogom. Most közhely jön: örülni fogok az élet apró dolgainak. Én magam döbbentem meg a legjobban, hogy ezt milyen könnyű megvalósítani.
Természetesen történtek rossz dolgok, de igyekeztem ezeken túllépni, és csak előre nézni. Hittem abban, hogy a következő nap újra szép lesz. Volt, hogy sírva feküdtem le, de már akkor tudtam, hogy (csak azért is) mosolyogva fogok ébredni.
Nagyon rövid idő után ezekre a dolgokra, gondolatokra már nem is kellett figyelni, jöttek maguktól. Megváltozott az életem! Megváltoztattam az életemet! Boldog voltam, de még csak félember. Hiányzott a másik felem. Először görcsösen, erőlködve kerestem a társam. Randi, randi után (na azért nem olyan sok), de mind sikertelen. Akkor megint úgy döntöttem, hogy ebből elég. Majd jön, ha jönnie kell. Nyugi. ÉS JÖTT! Hamar.
Megismerkedtem azzal a csodálatos emberrel, aki a kislányom apukája. A találkozásunk, a megismerkedésünk egy nagyon szép kis történet…de az majd talán egy másik írás témája lesz.
Jöjjön most végszóként azt a bizonyos VÁLASZ.
Nem, nem voltam és nem vagyok meddő. Mégis én voltam az oka annak, hogy nem estem teherbe. Miért? Mert nem akartam.
A házasságom alatt tele voltam kérdésekkel, kétségekkel, bizonytalansággal. Rengeteg ki nem mondott gondolat és kérdés. Még magamnak sem mertem kimondani, megfogalmazni az aggodalmaimat.
Ma már az összes kérdést és kétséget ismerem és hangosan ki merem mondani. Csak néhány: Biztos, hogy ettől az embertől akarok gyereket? Biztosan vele akarom leélni az életemet? Nem túl öreg hozzám (13 év korkülönbség)? Én tulajdonképpen más életre vágyom, mint amit ő adni tud nekem. Annyira más ember, mit én. Nem vagyok boldog. Monoton és unalmas az életem. Szeretem őt? …és sorolhatnám, talán oldalakon keresztül.
A lényeg, hogy nem akartam igazán azt a gyereket. Nem tőle akartam. Csak annyira mélyen volt bennem ennek a tagadása, hogy akkor még nem tudtam róla.
A testem és lelkem azonban annál inkább. Azért nem tapadtak meg a petesejtek, mert a szervezetem kilökte magából…és talán azok a pici kis, talán még életnek sem mondható sejtecskék is tudták, hogy nem kell megszületniük.
A kislányom viszont már tudta, hogy itt a helye az életünkben, eljött az idő, az Ő ideje.
Nem tudom mi a konklúzió. Talán, hogy nem minden meddőnek hitt nő, meddő. Hogy igen, lelki okai is lehetnek a meddőségnek. Hogy nem szabad feladni. Hogy mi alakítjuk az életünket. Hogy vannak csodák. Nem tudom. Egyet tudok csak. Boldog vagyok és gyermeket várok.
